Ingyenes árajánlat kérése

Képviselőnk hamarosan felvételi veled kapcsolatot.
E-mail
Név
Az érintett ország/régió
Mobil/WhatsApp
Termék neve
Üzenet
0/1000

Milyen feldolgozási technikák javítják a volfrám-karbid ötvözetek teljesítményét

2026-06-30 16:30:00
Milyen feldolgozási technikák javítják a volfrám-karbid ötvözetek teljesítményét

A teljesítménye egy wolframbirkálium összetevő termék teljesítményét soha nem határozza meg kizárólag az alapanyag-választás. A porok keverésétől kezdve a szállítás előtt alkalmazott végleges felületkezelésig minden feldolgozási lépés formálja a mechanikai tulajdonságokat, a kopásállóságot és a szolgáltatási élettartamot, amelyre a végfelhasználók támaszkodnak. Azoknak a technikáknak a megértése, amelyek valóban javítják a teljesítményt, elengedhetetlen azok számára, akik mérnökként, beszerzési szakemberként vagy terméktervezőként dolgoznak igényes ipari környezetben.

tungsten carbide alloy

Ez a cikk a fő feldolgozási technikákat vizsgálja, amelyeknek mérhető, igazolt hatása van a wolfram-karbid ötvözet teljesítményére. A fémügyi tudomány általános áttekintése helyett a hangsúly a gyakorlati oldalon van: mi történik egyes szakaszokban, miért fontos ez, és hogyan befolyásolják közvetlenül a feldolgozás során hozott döntések a kész alkatrész keménységét, ütőszilárdságát, sűrűségét és méretbeli pontosságát. Akár beszállítókat értékel, akár alkatrészeket ad meg, akár saját gyártási folyamatát optimalizálja – ezek a megismerések segítenek megbízhatóbb döntéseket hozni.

Por-előkészítés és szerepe a végső tulajdonságokban

Részecskeméret-eloszlás és hatásai a feldolgozás további szakaszaiban

Bármely nagy teljesítményű wolfram-karbid ötvözet termék alapja a kiindulási por minősége és egyenletessége. A részecskeméret-eloszlás ebben a szakaszban a legkritikusabb változók egyike. A finomabb porok – általában a submikronos és alacsony mikronos tartományban – sűrűbb mikroszerkezetet és kisebb szemcseméretet eredményeznek a szinterelés után, ami közvetlenül magasabb keménységi értékekhez vezet. Azonban a rendkívül finom porok együtt járnak agglomerációs és kezelési nehézségekkel is, amelyeket gondosan kezelni kell, hogy elkerüljük a nyers tömörített darabokban keletkező hibákat.

A durvább porok, ellentétben ezzel, általában keményebb, ütésállóbb wolfram-karbid ötvözeteket eredményeznek, amelyek jobban ellenállnak a törésnek ütőterhelés hatására. A szemcseméret kiválasztása tehát nem egyszerűen az „minél finomabb, annál jobb” elv alapján történik, hanem a megcélzott alkalmazáshoz igazított, tudatos mérnöki döntés. A vágószerszámok például gyakran profitálnak az ultrafinom osztályú ötvözetekből, míg a bányászati és fúrási alkatrészek esetében a közepes vagy durva szemcsés szerkezetek bizonyulhatnak hatékonyabbnak, mivel ezek képesek elnyelni a sokkot anélkül, hogy repednének.

Ugyanolyan fontos a szemcseméret-eloszlás konzisztenciája a termelési tételenként. A porjellemzők változékonysága inkonzisztens szinterelési viselkedéshez vezet, ami során a komponensek mechanikai tulajdonságai előre nem jelezhetők. A nagy teljesítményű wolfram-karbid ötvözetek gyártásában szokásos minőség-ellenőrzési lépés a por részletes jellemzése lézerdiffrakciós vagy ülepedési elemzéssel.

Kötőanyag-kiválasztás és homogén keverés

A kobalt továbbra is a domináns kötőanyag a volfrám-karbid ötvözetek gyártásában, bár bizonyos korrózióálló vagy mágneses érzékenységet igénylő alkalmazásokban nikkel- és vasalapú kötőanyagokat is használnak. A kötőanyag-tartalom – amely általában a tömeg 3–25%-át teszi ki – mélyreható hatással van a keménység és a szívósság közötti egyensúlyra. Alacsonyabb kötőanyag-tartalom az ötvözetet a maximális keménység és kopásállóság irányába tolja, míg magasabb kötőanyag-tartalom javítja a törésállóságot és az ütésállóságot.

Elengedhetetlen a kötőanyag homogén eloszlása a karbidpor-mátrixban. A megfelelő keverés hiánya a szinterelt alkatrészekben kötőanyag-gazdag és kötőanyag-szegény zónák kialakulásához vezet, amelyek helyi gyengeségeket okoznak, és szolgálhatnak repedések kezdőpontjaként üzemelés közben. A golyós darálás nedves közegben – gyakran etanol vagy víz használatával, megfelelő diszpergálószerekkel – a szokásos módszer a precíziós volfrám-karbid ötvözetalkatrészekhez szükséges keverési homogenitás elérésére.

A megmunkálás időtartama és a megmunkáló közeg kiválasztása szintén befolyásolja a végleges por jellemzőit. A túlfinomítás szennyezést okozhat a megmunkáló közegtől, és túlzottan megerősítheti a por részecskéket, míg az elégtelen finomítás esetén a keverék nem lesz elég homogén. Ennek a lépésnek az optimalizálásához gondos folyamatszabályozásra és rendszeres mintavételre van szükség a keverék minőségének ellenőrzéséhez a tömörítési fázis megkezdése előtt.

Tömörítés és nyers testek képzésének módszerei

Egytengelyű és izosztatikus sajtózás

Miután elkészült a porkeverék, azt zöld testként kell tömöríteni, amelyet kezelni és szinterelni lehet. Az egytengelyű nyomószerszám-nyomás a leggyakoribb módszer egyszerű geometriájú és nagy mennyiségű gyártás esetén. Ez a módszer egyetlen tengely mentén alkalmaz nyomást, ami hatékony, de sűrűséggradienseket okozhat magasabb vagy összetettebb alkatrészeknél. Ha ezeket a gradienseket nem korrigálják, azok megmaradnak a szinterelés során is, és méretbeli torzuláshoz vagy helyileg változó tulajdonságokhoz vezetnek a kész wolfram-karbid ötvözet alkatrészben.

A hideg izosztatikus préselés (CIP) nyomást alkalmaz egyenletesen minden irányból folyadék közvetítésével, általában víz vagy olaj segítségével. Ez olyan zöld testeket eredményez, amelyek sűrűségeloszlása sokkal egyenletesebb, ami különösen fontos nagyobb alkatrészek vagy összetett keresztmetszetű alkatrészek esetén. Az javított sűrűség-egyenletesség közvetlenül átütközik a szinterelés során fellépő egyenletesebb zsugorodásban és a végső wolfram-karbid ötvözet termék jobb méretbeli pontosságában.

A forró izosztatikus préselés (HIP) továbbfejleszti ezt a fogalmat úgy, hogy egyszerre alkalmaz hőt és nyomást. Bár az HIP-t általában utószinterelési kezelésként használják, bizonyos speciális eljárásokban a tömörítés során is alkalmazható. Az eredmény közel elméleti sűrűség minimális maradék pórusossággal, ami kulcsfontosságú tényező a felső kategóriás volfrám-karbid ötvözetek kiváló mechanikai tulajdonságainak elérésében, például repülőgépipari alkatrészek és precíziós vágóbevágások esetében.

Öntött forma készítése összetett geometriákhoz

A fém-öntött forma (MIM) technológiát, amelyet volfrám-karbid ötvözetekhez alkalmaznak, poröntött formázásnak vagy PIM-nek nevezik. Ez a technika a port egy termoplasztikus vagy viaszalapú kötőanyag-rendszerrel keveri össze, így olyan alapanyagot hoz létre, amelyet összetett sajtóformák üregébe lehet befecskendezni. Lehetővé teszi bonyolult háromdimenziós alakzatok gyártását, amelyeket a hagyományos préselés és megmunkálás módszereivel rendkívül nehéz vagy gazdaságtalan lenne előállítani.

A befecskendezés után a kötőanyagot egy kikötési folyamaton keresztül kell eltávolítani, amely hőmérséklet-alapú, oldószer-alapú vagy katalitikus lehet. A kikötési szakasz kritikus fontosságú, mert a kötőanyag teljes eltávolításának hiánya szénmaradványokat hagy hátra, amelyek megzavarják a volfrám-karbid ötvözet szinterelési kémiai folyamatait, ami nemkívánatos fázisok képződéséhez és a mechanikai tulajdonságok romlásához vezet. A kikötési hőmérsékletprofilok és a környező atmoszféra gondos szabályozása elengedhetetlen ahhoz, hogy tiszta, hibamentes nyersdarabot kapjunk, amely készen áll a szinterelésre.

A PIM-el készített volfrám-karbid ötvözet alkatrészek általában hosszabb szinterelési ciklust és pontosabb atmoszféravezérlést igényelnek, mint a préselt alkatrészek, mivel a nyersdarab kezdeti pórustartalma magasabb. Azonban a technika által nyújtott geometriai szabadság miatt különösen értékes olyan alkatrészek gyártására, mint például fúvókák, orvosi eszközök és összetett kopásálló alkatrészek, amelyek mind bonyolult formát, mind kiváló anyagtulajdonságokat igényelnek.

A mikroszerkezetet és a sűrűséget meghatározó szinterelési folyamatok

Hagyományos folyékony fázisú szinterelés

A szinterelés egy hőmérséklet-alapú folyamat, amely a nyers öntvényt sűrű, erős volfrám-karbid ötvözet alkatrésszé alakítja. A hagyományos folyékony fázisú szinterelés során az öntvényt olyan hőmérsékletre melegítik, amely a kötőanyag olvadáspontja felett van, általában 1350 °C és 1500 °C között, összetételtől függően. A folyékony kötőanyag nedvesíti a karbid részecskéket, elősegíti azok újraelrendeződését, és kapilláris hatás révén kitölti a pórusokat, így a tömörödés a gyakorlatilag elméleti értékek felé halad.

A szinterelési atmoszféra döntő szerepet játszik a volfrám-karbid ötvözet végleges tulajdonságaiban. A hidrogén atmoszférát gyakran használják a porrészecskék felületi oxidjainak redukálására, mivel ezek különben akadályoznák a kötőanyag nedvesítését és a tömörödést. A vákuumos szinterelés szintén széles körben elterjedt, és kiváló irányítást biztosít a szénegyensúly felett, ami kritikus fontosságú, mivel még a szén tartalomban is csak apró eltérések vezethetnek a rideg eta fázisok vagy szabad szén képződéséhez, amelyek mindkettő súlyosan rontja a mechanikai teljesítményt.

A szinterelési időt és hőmérsékletet minden minőségi osztályhoz és geometriához gondosan optimalizálni kell. A túl magas szinterelési hőmérséklet vagy a túl hosszú tartási idő a wolframkarbid ötvözet mikroszerkezetében szemcse-növekedést okoz, ami csökkenti a keménységet és a kopásállóságot. A nem elegendő szinterelés maradék pórusosságot hagy hátra, amely feszültségkoncentrációs helyekként működik, és csökkenti mind az erősséget, mind a fáradási élettartamot. A szinterelési profil ezért az egész gyártási folyamat egyik legpontosabban szabályozott változója.

Gyújtóplazma-szinterelés fokozott teljesítmény érdekében

A szikra-plazma-szinterelés (SPS) egy fejlett technika, amely impulzusszerű elektromos áramot vezet közvetlenül a poros anyag tömörített mintáján keresztül, miközben egyidejűleg egytengelyű nyomást is kifejt. Az elektromos áram gyors, helyileg koncentrált Joule-féle fűtést okoz a részecskék érintkezési pontjain, így lehetővé teszi a teljes tömörödést lényegesen alacsonyabb hőmérsékleten és jóval rövidebb idő alatt, mint a hagyományos szinterelés. Ez gátolja a szemcseméret növekedését, így a volfrám-karbid ötvözetek mikroszerkezete rendkívül finom szemcsékből áll, és ennek megfelelően kiváló keménységi értékeket mutat.

A gyors fűtési sebességek, a rövid szinterelési ciklusok és a nyomás egyidejű alkalmazása kombinációja miatt az SPS-el készített volfrám-karbid ötvözet alkatrészek különleges mikroszerkezeti előnyökkel rendelkeznek. Az SPS-sel elérhető keménységi értékek gyakran meghaladják az azonos összetételű, hagyományos módon szinterelt anyagok keménységét, és a törésállóság is javul a finomabb, egyenletesebb szemcseméret miatt. Ezek az előnyök teszik az SPS-t különösen vonzóvá vágószerszám-betétek, kopásálló bevonatok alapanyagai és egyéb olyan alkalmazások számára, ahol a keménység kis mértékű javulása jelentős élettartam-növekedést eredményez.

Minden technikai előnye ellenére az SPS drágább és kevésbé skálázható, mint a hagyományos szinterelés nagy mennyiségű gyártás esetén. Ezért alkalmazása elsősorban olyan értékbeli és teljesítmény-szempontból kritikus alkalmazásokra korlátozódik, ahol a magasabb költség indokolt a teljesítménybeli előnyök miatt. Ahogy az eszközök ára csökken, és a folyamat megértése mélyül, az SPS elterjedése várhatóan szélesebb körű lesz a keményfémek gyártásában az elkövetkező évtizedben.

A szinterelést követő kezelések, amelyek javítják a felületi és szerkezeti teljesítményt

Meleg izosztatikus préselés – sűrűsítő kezelés

Még a jól szinterelt volfrám-karbid ötvözetalkotók is tartalmazhatnak kis mennyiségű maradék pórust, különösen összetett geometriájú vagy vastagabb keresztmetszetű alkatrészek esetében, ahol a szinterelés során fellépő gázleragadás elkerülése nehézkes. A szinterelést követő meleg izosztatikus sajtolás (az úgynevezett utószinterelési HIP) az alkatrészt magas nyomásnak – általában 100–200 MPa-nak – és emelt hőmérsékletnek teszi ki nemesgáz atmoszférában. Ez összezárja a fennmaradó zárt pórusokat, és gyakorlatilag elméleti sűrűségű alkatrészt eredményez.

A maradék pórusok HIP-kezeléssel történő eltávolítása mérhető pozitív hatással van a volfrám-karbid ötvözetalkotók fáradási szilárdságára, keresztirányú törési szilárdságára és ütésállóságára. Olyan alkalmazásokban, mint a kőfúró gombok, a hideg alakító szerszámok és a nagynyomású folyadékkezelő alkatrészek, az utószinterelési HIP által elérhető megbízhatóság- és élettartam-javulás olyan jelentős lehet, hogy indokolja a további feldolgozási költséget.

A HIP eljárás továbbá javítja a mechanikai tulajdonságok egységességét egy gyártási tételben, mivel kiküszöböli a zöld sűrűség vagy a szinterelési körülmények kis eltérései által okozott változékonyságot. Ezért nemcsak a teljesítmény növelésére, hanem a minőségbiztosításra is értékes eszköz keményfém ötvözetek kritikus alkalmazásaiban, ahol az alkatrészek meghibásodása jelentős biztonsági vagy gazdasági következményekkel jár.

Felületi csiszolás, finomítás és bevonástechnológiák

Egy wolfram-karbid ötvözetből készült alkatrész méretbeli pontossága és felületi minősége nagyban függ a szinterelést követő megmunkálási műveletektől. Mivel a szinterelt wolfram-karbid ötvözet rendkívül kemény, a hagyományos megmunkálás nem lehetséges. A gyémántszemcsés csiszolás az elfogadott módszer a szigorú méretbeli tűrések és a sima felületi minőség elérésére. A csiszolókorong típusának, a hűtőfolyadék választásának és a befuttatási paramétereknek gondosan ellenőrizettnek kell lenniük, hogy elkerüljék a felületi károsodások – például mikroritkák vagy maradék húzófeszültségek – kialakulását, amelyek csökkentenék a fáradási élettartamot.

A csiszolás és a polírozás akkor alkalmazható, ha rendkívül sima felületek szükségesek, például tömítési felületeknél, precíziós mérőeszközöknél és optikai alkatrészeknél. Ezek a folyamatok fokozatosan finomodó csiszolóanyagokat használnak a felületi érdesség nanométeres tartományba történő csökkentésére. Az így kapott felületi minőség nemcsak javítja a volfrám-karbid ötvözetből készült alkatrész funkcionális teljesítményét, hanem csökkenti a súrlódást és a kopást is csúszó érintkezésű alkalmazásokban.

A fizikai gőzfázisú ülepítés (PVD) és a kémiai gőzfázisú ülepítés (CVD) bevonatokat széles körben alkalmazzák a wolfram-karbid ötvözetből készült vágószerszámokon, hogy tovább növeljék a kopásállóságot és csökkentsék a vágóerőket. A titán-nitrid, a titán-alumínium-nitrid és az alumínium-oxid bevonatok kemény, kémiai szempontból stabil felszíni réteget képeznek, amely védi az alapanyagot az abrasív és kémiai kopástól a magas vágási hőmérsékleteken. Ezeknek a bevonatoknak az tapadási minősége kritikusan függ a wolfram-karbid ötvözet alapanyag felszínének előkészítésétől, ezért a bevonat felhordása előtti tisztítási és aktiválási lépések elengedhetetlen részei az egész feldolgozási sorozatnak.

Minőségellenőrzés és folyamatoptimalizálás a termelési lánc mentén

Nem romboló vizsgálat és mikroszerkezeti jellemzés

Annak biztosítása, hogy a feldolgozási technikák az elvárt teljesítményjavulást nyújtsák, erős minőségellenőrzést igényel az egész gyártási láncban. A nem romboló vizsgálati módszerek – például az ultrahangos vizsgálat, az röntgenképalkotó tomográfia és az örvényáramos vizsgálat – segítségével belső hibákat, pórusosságot és repedéseket lehet észlelni a kész wolfram-karbid ötvözet alkatrészekben anélkül, hogy sértenék azokat. Ezek a módszerek különösen fontosak azokra az alkatrészekre, amelyek biztonsági szempontból kritikus alkalmazásokhoz készülnek, mivel a fel nem ismert hibák katasztrofális meghibásodáshoz vezethetnek.

A mikroszerkezeti jellemzés pásztázó elektronmikroszkópia és energiára diszperzív röntgenspektroszkópia segítségével közvetlen bizonyítékot szolgáltat a szinterelt volfrám-karbid ötvözet szemcseméretéről, fáziseloszlásáról és kötőanyag-homogenitásáról. Ezek a mérések lehetővé teszik a folyamatmérnökök számára, hogy az adott folyamatparamétereket összekapcsolják a megfigyelt mikroszerkezeti eredményekkel, valamint azonosítsák a tulajdonságeltérések gyökérokait, amikor azok előfordulnak. A rendszeres mikroszerkezeti elemzés ezért nem csupán minőségellenőrzés, hanem folyamatos fejlesztési eszköz is.

A Vickers- vagy Rockwell-módszerrel végzett keménységmérés kombinálva a keresztirányú törőszilárdság mérésével azokat a mechanikai tulajdonságadatokat szolgáltatja, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ellenőrizzük: minden egyes volfrám-karbid ötvözet gyártási tétel megfelel-e a megadott specifikációnak. A statisztikai folyamatszabályozás alkalmazása e mérések során lehetővé teszi a folyamateltérés korai észlelését, még mielőtt az olyan termékekhez vezetne, amelyek nem felelnek meg a specifikációnak, így csökkentve a selejtarányt és javítva az általános gyártási hatékonyságot.

Folyamatintegráció és folyamatos fejlesztési stratégiák

Egy keményfém ötvözet termék teljesítménye végül a teljes feldolgozási lánc koordinált és optimalizált működésének eredménye. Egyetlen, akár nagyon fejlett technika sem képes ellensúlyozni az előző fázisban bevezetett hiányosságokat. Ez azt jelenti, hogy a folyamatintegráció – azaz a por-előkészítés, a tömörítés, a szinterelés, az utófeldolgozás és a minőségellenőrzés paramétereinek célzott összehangolása – ugyanolyan fontos, mint maguk az egyes technikák.

A kísérlettervezési módszerek lehetővé teszik a gyártók számára, hogy rendszerszerűen vizsgálják a feldolgozási változók közötti kölcsönhatásokat, és meghatározzák azokat a kombinációkat, amelyek optimális teljesítményt eredményeznek egy adott keményfém ötvözetfajta és alkalmazás esetén. Ez a strukturált folyamatoptimalizálási megközelítés lényegesen hatékonyabb, mint a változónkénti kísérletezés, és gyakran olyan nem nyilvánvaló kölcsönhatásokat tár fel, amelyek máskülönben elkerülnék a figyelmet.

Folyamatos fejlesztési programok, amelyek beépítik a terepen szerzett teljesítményadatokból származó visszajelzéseket, zárják az átfolyási hurkot a feldolgozási döntések és a valós világbeli eredmények között. Amikor egy wolfram-karbid ötvözetből készült alkatrész előidőzött meghibásodást szenved üzemelés közben, a meghibásodáselemzésből származó adatoknak vissza kell folyniuk a folyamattervezési csapat felé, hogy tájékoztassák a por-specifikáció, a szinterelési paraméterek vagy az utókezelési protokollok módosítását. Ez a visszajelzésen alapuló megközelítés választja el egymástól azokat a gyártókat, akik folyamatosan nagy teljesítményű wolfram-karbid ötvözeteket szállítanak, és azokat, akik statikus folyamatreceptekre támaszkodnak.

GYIK

Melyik feldolgozási technikának van a legnagyobb egyedi hatása a wolfram-karbid ötvözet keménységére?

A szinterelés során a szemcseméret-szabályozásnak a keménységre van a legközvetlenebb hatása. A finomabb szemcsestruktúrák – amelyeket az optimális porrészecskék méretének kiválasztásával, a szinterelési hőmérséklet szabályozásával és fejlett eljárásokkal, például a szikra-plazma szintereléssel érhetünk el – egyöntetűen magasabb keménységi értékeket eredményeznek a volfrám-karbid ötvözetekből készült alkatrészekben. A porrészecskék méretének kiválasztása meghatározza a felső határt, míg a szinterelési körülmények befolyásolják, mennyire nő meg a szemcseméret a teljes tömörödés elérése előtt.

Hogyan befolyásolja a kötőanyag-tartalom egy volfrám-karbid ötvözet termék teljesítményét?

A kötőanyag-tartalom szabályozza a keménység–ütésállóság egyensúlyát a volfrám-karbid ötvözetben. Az alacsonyabb kötőanyag-tartalom – általában 6 % alatt – maximalizálja a keménységet és a kopásállóságot, de csökkenti az ütésállóságot, így a anyag érzékenyebb lesz a behorpadásra ütés hatására. A magasabb kötőanyag-tartalom (10–20 % között) javítja az ütésállóságot és az ütésálló képességet, de ennek ára a keménység némi csökkenése. Az optimális kötőanyag-tartalom kizárólag attól függ, hogy milyen terhelési körülményeknek lesz kitéve az alkatrész üzemelés közben.

Szükséges-e minden volfrám-karbid ötvözetből készült alkatrész utószinterelése (HIP-elése)?

A posztszinterelési HIP eljárás nem minden esetben kötelező, de erősen ajánlott azoknál a alkatrészeknél, ahol a maradék pórusosság jelentős kockázatot jelentene a teljesítményre vagy megbízhatóságra. Azok a felhasználási területek, amelyek ciklikus terhelésnek, nagynyomású folyadékérintkezésnek vagy biztonsági szempontból kritikus funkcióknak vannak kitéve, a leginkább profitálnak a HIP által biztosított sűrűségjavulásból és tulajdonság-egyenletességből. Egyszerűbb kopásálló alkatrészek esetében, amelyek kevésbé igényes körülmények között működnek, a jól szabályozott hagyományos szinterelés is elegendő lehet a teljesítménykövetelmények teljesítéséhez anélkül, hogy további költséget róna a HIP eljárás.

Hogyan lépnek interakcióba a felületi bevonatok a tungstencarbiddal ötvözött alapanyaggal?

A PVD vagy CVD eljárással felvitt felületi bevonatok hatékony működéséhez erős tapadásra van szükségük a volfrám-karbid ötvözet alapanyagához. A bevonat felvitelét megelőzően az alapanyag felületének szennyeződésmentesnek, oxidmentesnek és megmunkálási károsodásmentesnek kell lennie. A bevonat és az alapanyag közötti hőtágulási együttható-különbség maradékfeszültségeket generál, amelyek befolyásolják a bevonat tapadását és tartósságát. A bevonati anyag és a felviteli eljárás kiválasztása elengedhetetlenül fontos, hogy kompatibilis legyen a konkrét volfrám-karbid ötvözet fajtájával és a tervezett üzemelési hőmérséklettel, így érhető el a várt teljesítményjavulás.